Zorandor kikötője, kikötői őrparancsnokság

Lanamar, az őrkapitány figyelmesen szemlélte az újabb háromárbocost, mely menekültekkel telezsúfolva és túlterhelve éppen most vetett horgonyt a kikötő öblének sekély vízében. Az őrparancsnok jól ismerte a hajót, annak kapitányát, Urkathét megbízható, sokat látott kapitányként tartották számon. A hajó oldalán, a korlát mellett hihetetlenül sok ember tolongott. Legalább harminc kisebb csónak indult a feléjük, hogy partra szállítsák az összes menekültet. A hajó rendkívül rossz állapotban volt. Látszott rajta, hogy megszenvedte a három hónapos tengeri utat, miközben gyomrában rengeteg szerencsés embert szállított biztonságos partok felé. Az őrparancsnok borostás állát vakargatva elgondolkodott rajta, hogy vajon mennyi hajó tart ebben a pillanatban is a kikötő felé? És vajon mennyi hajót nyelhetett el a hatalmas óceán mindeközben? Az utóbbi időben elképesztően sok vízi alkalmatosság érkezett, sokat nem is tengeri utazásra terveztek. Azonban Lanamar tisztában volt vele, hogy a kialakult helyzet miatt a menekülők minden lehetőséget kényetlenek voltak megragadni. Aki szerencsés volt, az elérte úti célját, a kevésbé szerencsések pedig a tenger mélyén lelték halálukat. De még ők is jobban jártak, mint a túlparton ragadt embertársaik.

A város kezdett egy óriási, túlzsúfolt méhkasra hasonlítani. A menekülők áradata miatt rengeteg ember tolongott az utcákon, minden lehetséges helyen lakott vagy aludt valaki. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem csak nincstelenek és mindenüktől megfosztott vagyontalan menekültek érkeztek a hajókon. Több magas rangú személyiség, nemes, jómódú polgár is érkezett velük együtt, kik vagyonuk egy részét a kis helyet foglaló aranyban, drágakövekben is magukkal hozták. Ami azonban ennél is fontosabb, a hajókon rengeteg tapasztalt, sokat próbált kalandozó is a város falai közé érkezett. És rájuk most mindennél nagyobb szükség volt. Mert ezek a kalandozók már összecsaptak a pokol fenevadjaival és feltehetően győztesen kerültek ki az összecsapásból, hisz még éltek és ezekben a pillanatokban is a város utcáit rótták. Tehát nekik már van tapasztalatuk, elképzelésük, taktikájuk a vadak ellen, így harc esetén eséllyel vehetik fel ellenük a küzdelmet.

Lanamar reménykedett benne, hogy ez tényleg így van, és ezt az értékes tapasztalatot előbb-utóbb megosztják majd minden hadra fogható férfival és nővel. Mert Lanamar már tudta, amit a hajón érkező menekültek áradata és város egyszerű polgárai még nem sejtettek. Csak néhány magas rangú beavatott és a legfontosabb személyiségek voltak egyelőre tisztában az igazsággal: az első démonkapuk már ezen a kontinensen is megnyíltak!

Császári palota, Ezüst Terem, hadi tanácskozás

Alduin’Teven, a császári seregek főparancsnoka végignézett az Ezüst Termen, miközben szólásra emelkedett, hogy végre ő is kifejthesse véleményét. A hatalmas terem falát körös-körben kitűnően megmunkált vértek és fegyverek, színes címerekkel díszített pajzsok, tarka hadi lobogók, valamint csata és vadászjeleneteket ábrázoló, hatalmas festmények borították, vegyesen váltogatva egymást. Közöttük mesterien megmunkált, kovácsoltvas fáklyatartókban körös-körül meggyújtott fáklyák szolgáltatták az egész termet bevilágító fényt. A vígan lobogó fáklyák nem sokat törődtek a teremben uralkodó feszültséggel és komor hangulattal. A falak előtt, egymástól pár lépés távolságban, a terem közepe felé fordulva, a császár zöld és ezüstszínű egyenruhájában az uralkodó személyes testőrsége őrködött feszült figyelemmel. Kezükben halálosnak tűnő kétkezes lándzsát tartottak, kardtokjukban hozzáértő mesterek által kitűnő acélból megkovácsolt hosszú kard lapult. Az őrök a teremben elhangzott dolgokkal nem sokat törődtek, nem ezért voltak itt. Egyetlen feladatuk a császár elleni merénylet megakadályozása és az árulás jeleinek felfedése volt. A legelső gyanús jelre azonnal támadásba lendültek. Szerencsére erre most nem volt szükség, a tanácskozás résztvevői nem szőttek semmilyen összeesküvést.

A terem közepét tölgyfából kifaragott, hatalmas asztal uralta, mely körül akár ötvenen is kényelmesen elhelyezkedhettek a szintén fából készült, mesteri faragványokkal díszített magas támlájú székeken helyet foglalva. Az asztal egyik végén, az asztalfőn maga a császár, Yal’Rahun foglalt helyet díszes, kitűnő anyagból készült, zöld és ezüstszínekben pompázó ruházatában, tudatosítva minden jelenlévővel, hogy jelenleg ő az uralkodó. A császár jobb oldalán lévő szék a császár hadvezérének, magának Alduinnak volt fenntartva. Az uralkodó másik oldalán legfontosabb tanácsadója és egyben udvari varázslója, az idősödő, mogorva Nogata’Rasan figyelte feszülten a tanácskozást. Közvetlenül mellette Tajnar’Rahun, a Sárkánypapok vezetője foglalt helyet, aki a császári család tagja volt. A pap tekintete barátságos volt és bizalmat ébresztett szinte mindenkiben, akivel beszédbe elegyedett. Azonban most keveset szólt, ez nem az a helyzet volt, ahol az ő szava sokat nyomott volna a latban. A császár közvetlen közelében még ketten helyezkedtek el: Ronovoj’Solon, a fiatal, szikár kincstárnok, aki egyben a gazdasági ügyekért is felelős volt, valamint Tharganir, a törpe, aki a császári bányák vezető bányamérnöke, és egyben a közeli hegyekben található kisebb törpe település megbízott vezetője volt egy személyben. A császári bányákból főleg nemesfémeket és drágaköveket hoztak felszínre, míg a hegyekben élő törpék a legremekebb minőségű érceket termelték ki bányáik mély tárnáiból, hogy azokból később a császár fővárosában, Zorandorban kitűnő minőségű fegyvereket és páncélokat készítsenek belőle a kovácsmesterséghez legjobban értők. Tharganir és fajtája igen ritka látvány volt a környéken, az utcán rendre megbámulták, ha nagy ritkán feltűnt az emberek között. Az asztalnál, távolabb a császártól és közvetlen kíséretétől még jó páran ültek, de velük Alduin nem sokat törődött.

A tanácskozásra a császár parancsára csak azokat kaptak meghívást, akikre mindenképpen szükség volt annak céljából, hogy eldöntsék milyen lépéseket kell tenni a közeljövőben. A császár és legfőbb tanácsadói, illetve a legfontosabb személyiségek már egy ideje tudatában voltak annak, hogy Anathen kontinensén is megnyíltak az első kapuk és hasadékok, mely a démoni világ különböző részeire vezettek. Még nem volt nagy a vész és az átjárók egyelőre a fővárostól messze, elhagyatott helyeken nyíltak, de a császár úgy döntött, hogy ezen a tanácskozáson kell arról végleges döntést hozni, hogy milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a várható problémákat sikeresen megoldják és a túlvilág küldötteivel és rémeivel sikeresen vegyék fel a küzdelmet. Itt nem történhet meg az, ami Arasina pusztulásához vezetett!

Az elmúlt percekben Lanamar, a kikötői őrparancsnok beszámolóját hallgatták végig. Ő volt a legmegbízhatóbb információforrás az eddig megérkezett hajók és menekültek számát tekintve, valamint a biztonságosan és épségben leszállított, későbbiekben esetleg felhasználható felszerelésről is képes volt részletesen beszámolni. Az őrparancsnok hetek óta napi tizenhat órán keresztül volt talpon, a fáradtsággal mit sem törődve. Munkáját mindig lelkiismeretesen végezte, így mióta elindult a menekültek áradata, ő szó nélkül tette a dolgát. A beérkező hajókat, azok legénységét, a hajón érkező menekültek létszámát, a hajók által esetleg leszállított használható felszerelést mind gondosan lajstromba vette. A lista mindig napra kész, a legapróbb részletekre is kiterjedő volt. Mindezeken felül gondoskodni kellett a kikötő zökkenőmentes üzemeltetéséről is. Lanamar bármikor, bármilyen kérdésre a kikötővel kapcsolatban azonnal képes volt válaszolni, miután belepillantott jegyzeteibe.

Az elmúlt két hónapban elképesztő mennyiségben érkeztek Arasina felöl a legkülönbözőbb vízi járművek, tömve kétségbeesett, riadt menekültekkel. Két és háromárbocosok, gályák, bárkák, csónakok, tutajok és mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen jármű kért bebocsátást a kikötőbe. Legutóbb, valószínűleg utolsóként, ma délután Urkathé kapitány sokat próbált háromárbocos tengerjárója futott be menekültekkel telezsúfolva. A kapitány megbízható, rutinos, öreg tengeri medvének számított, így Lanamar sokat adott a szavára. A kapitány állítása szerint az ő hajója hagyta el utolsóként Arasina legtovább használható kikötőjét, mielőtt az elesett volna a démonok folyamatosan megújuló támadásai nyomán. Minden és mindenki, ami, és aki a túlparton maradt, az örökre elveszett. A kapitány rutinos tengerjárónak számított, így ő még túlterhelten is teljesítette a dolgát: számtalan reménykedő és reményvesztett menekültet hozott át biztonságba Zorandor városába. Útja során számos elhagyott, magára maradt, legénység nélkül hányódó hajó mellett haladtak el. Néhány lélekvesztőnek pedig a fedélzetén még életben volt pár túlélő, azonban a legtöbbjük vagy a végsőkig elgyengült állapotban volt vagy a tébolyodás jelei mutatkoztak rajta. A kapitány óvatosságból és előrelátásból messziről elkerülte az ilyen járműveket. A legtöbb ilyen hajónak az állapota egyébként is olyan leromlott, viharvert volt, hogy az számított meglepőnek, hogy még egyáltalán a víz színén maradnak. Ezek legtöbbje azóta valószínűleg a tenger fenekére süllyedhetett, mindazokkal együtt, akik esetleg még életben maradhattak fedélzetükön. Urkathé úgy becsülte, az övé lehet az utolsó jármű, mely épségben beérkezhetett a császár kikötőjébe. Amely járműveket maga mögött hagyott, azok valószínűleg már sohasem fognak megérkezni sehová. Érdemes lehet tehát úgy számolni, hogy végre elapadhat a menekültek áradata, és a már amúgy is túlzsúfolt város végre egy kis lélegzethez juthat. Ahogy Lanamar befejezte beszámolóját, Alduin emelkedett szólásra.

• Engem nem igen érdekelnek a menekültek, a hajók és a város zsúfoltsága. Azért vagyunk itt, hogy a démonok által jelentett közelgő veszedelemre megoldást találjunk. Ha megkapom a szükséges felszerelést, embereimmel elsöpröm a démonok hordáit – a mélyen zengő, határozott hangon hallatszott, hogy parancsok osztogatásához szokott, és ezeket a parancsokat vonakodás nélkül végre is hajtják azok, akiknek szól.

• Attól tartok, ez ide most kevés lesz. Az alvilág teremtményeit nem olyan könnyű még csak megsebezni sem, nemhogy elpusztítani. A reguláris, szemtől-szembeni párharchoz kevéssé szokott seregeket minden különösebb erőfeszítés nélkül fogják elsöpörni. Így tettek a Sárkány mezőn vívott csata során is, pedig akkor a légiósok sorait számtalan nagyhatalmú, sok csatát megélt kalandozó is erősítette – a hang nem túl hangosan, de határozottan csengett, és a szószóló magára vonta a tanácskozás összes résztvevőjének figyelmét. Vorodur szólt, a szálfatermetű harcos, ki varkocsba kötve viselte hosszú, barna haját, és aki társával, Alsadirral, a csatamágussal az asztaltól kissé távolabb, egy egyszerű fapadon foglalt helyet. Az, hogy ők elkülönülve helyezkedtek el, annak volt a jele, hogy nem tartoztak a város jelentős személyiségei közé, és komoly ranggal sem rendelkeztek. Ők a mostanában érkező és jelenleg a közelben tartózkodó kalandozók nevében vehettek részt az ülésen. Azoknak a kalandozóknak a nevében, kik Arasinában már sikerrel vették fel a küzdelmet a démonokkal.

Vorodur nem érezte túl jól magát ebben a helyzetben, ráadásul kedvenc fegyverei nélkül, melyeket a terem bejáratánál koboztak el tőle az alapos munkát végző örök, szinte meztelennek érezte magát. Más helyzetben most térdén keresztbe fektetve heverne félelmetes méretű, dupla fejű, kétkezes csatabárdja. Az övére erősített két kardtokban engedelmesen, harcra készen várnák a következő összecsapást enyhén hajlított pengéjű rövidkardjai, melyek minden esetben követhetetlen gyorsasággal szelték a levegőt és osztották a halált, ha Vorodur a kezébe vette őket. A jobb lábszárára és baloldalon a mellkasára erősített rövidebb tokokban lapulna két egyenes pengéjű tőre, övéről pedig bármikor markába kaphatná a tökéletesen kezébe simuló, acélból megkovácsolt boxerét. Csak nemrég döbbent rá, hogy fegyvereitől milyen rég nem vált meg és azok mennyire hozzánőttek a küzdelmes évek során. Még szerencse, hogy kisebb fémlapokkal megerősített sokat látott bőrnadrágját és laminált mellvértjét magán tarthatta. Így legalább valamit megőrizhetett harcias kinézetéből. Mert hiába volt tisztában mindenki a jelen lévők közül, hogy Vorodur számtalan alkalommal csapott már össze a démoni lényekkel és eddig minden alkalommal győzedelmesen került ki az összecsapásokból, az sohasem ártott, ha az ember már a kinézetével is félelmet és tekintélyt sugárzott.

• Társam arra utalt egyszerű módján, hogy a jelenleg felfegyverzett császári katonák létszáma nem lesz elegendő a démonok elpusztítására, így a császárság könnyen veszélybe kerülhet – a hang nyugodtan, tisztán szólt a beállt csendben. Alsadir, az elképesztő mágikus erőknek parancsoló, egyszerű, szürke köpenyt viselő, középkorú varázsló emelkedett fel ültéből, hogy megadja a tiszteletet a többi jelenlévőnek. Ha bárki nem hallott volna Alsadirról, akkor szegényes, szerény öltözéke alapján könnyen egy egyszerű, jámbor koldusnak nézte volna. Azonban a mágus képességeit még Nogata, a császár személyes varázslója is elismerte. Ilyenre pedig emberemlékezett óta nem volt példa, így senki sem az öltözéke alapján ítélte meg a mágus képességeit.

• És ha a nemesi családok katonái is csatlakoznának a császár embereihez? Az talán már elegendő lehet, nemde? – a kérdést Namaron’Solon, a Solon ház jelenlegi vezetője intézte Alsadirhoz. Namaron a családra jellemző sárga színű ruházatot viselte, csakúgy, mint mellette a teljes fegyverzetbe és páncélzatba öltözött Harsan, aki a Solon ház hadura volt. Mögöttük szintén sárga színekkel mintázott páncélzatot viselő testőr állt rezzenéstelen arccal, aki a család hadi lobogóját tartotta szilárdan, mozdulatlanul.

Vorodul csak morgott egyet a kérdés hallatán, így fejezve ki véleményét. Nem beszélt, ha nem volt feltétlenül szükséges.

• Attól tartok, az még mindig jóval kevesebb erőt jelentene, mint amekkora elegendő lehet ahhoz, hogy a rémek felett döntő győzelmet arathassunk – a válasz őszintesége kíméletlennek tűnt. A teremben halk moraj hallatszott, ahogy az elégedetlenség hangjai egyre erősödtek. A három nemesi család – a Solon, a Rasan és a Teven család – jelen lévő tagjai egy emberként fejezték ki nemtetszésüket. A választ sértésként fogták fel, hiszen ez a messzi földről érkezett, közrangú az imént vonta kétségbe hű katonáik harcértékét. Mielőtt a hangzavar igazán felerősödött volna, a császár mögött álló egyik testőr kettőt koppantott kétkezes lándzsájának megvasalt végével a terem színes mozaikokkal díszített kőpadlóján. A hangzavarnak azonnal vége szakadt és minden fej az asztalfő felé fordult. Most csak a császárnak volt joga megszólalni, és Yal’Rahun fel is emelkedett ültéből.

A császár drága selyemből készült, prémekkel szegett, drágakövekkel díszített zöld és ezüstszínben pompázó palástja még így is a földet súrolta, pedig az uralkodó nem volt kistermetű. A palást alatt hasonló színű és hasonlóan díszes selyemnadrágot és mellényt viselt. Fejét vékony, arany fejpánt övezte, melyet szintén drágakövek díszítettek. Nagyméretű, őseitől örökölt koronájára most nem volt szüksége. Azt a hivatalos ceremóniák és a hagyományokat követő szertartások alatt viselte. Yal’Rahun a negyvenes éveinek közepén járt, tekintete nyílt volt, értelmet sugárzó. Barna haját rövidre vágva viselte, arca frissen volt borotválva. Miután felemelkedett ültéből, pár pillanatig körbejáratta tekintetét az asztal körül helyet foglalókat vizslatva, mintha még egy kis időre lenne szüksége, mielőtt meghozza a döntést.

• Akkor cselekszünk a leghelyesebben, ha a legrosszabbra készülünk, és annak megfelelően járunk el. Lebegjen szemünk előtt az arasinai birodalmak és civilizációk sorsa, melyek hetek alatt buktak el. Nem volt sok esélyük, a támadás meglepetésként érte őket, így nem kerülhették el végzetüket. Nekünk van időnk, mi felkészülhetünk. Van-e elég nyersanyag és bírják-e a fegyver és páncélkovácsok erővel, ha ki kellene elégíteniük a városban tartózkodó kalandozók minden szükségletét? – kérdezte a császár, az asztal körül helyet foglaló városi küldöttekhez fordulva, kik a céhek megbízásból vehettek részt a tárgyaláson.

Ők négyen vettek részt a tanácskozáson: Vinotar, a fegyverkovácsok céhének vezetője, Gorlan, a páncélkovácsok megbízásából, Yasitur, a kereskedőcéhek vezetője és Olonamar, ki az összes többi, jelen helyzetben nem annyira lényeges céhek megbízásából volt jelen. A kádárok, tímárok, serfőzők, kötélverők, ácsok, szabók, kerékgyártók, asztalosok, aranyművesek és ékszerészek, vargák, kőfaragók és kőművesek, szűcsök, lakatosok, rézművesek, pékek, csizmadiák, mészárosok, borbélyok és egyéb szakmák képviselőinek jelenléte jelen helyzetben nem volt elengedhetetlen. Az itt elhangzott döntésekről és határozatokról majd Olonamar tájékoztatja őket. A négy férfi gyors, néma pillantásokat váltott egymással, majd hamarosan Gorlan emelkedett szólásra, hogy a többiek nevében is megfeleljen a császár kérdésére.

• Amennyiben a szükséges nyersanyagok, elsősorban fémek és bőrök a kellő mennyiségben a rendelkezésünkre állnak, abban az esetben képesek leszünk kielégíteni az összes igényt. Úgy tudjuk, hogy a törpe bányákból egyelőre háborítatlanul érkeznek az ércszállítmányok a városba, ha meg valami másra is szükségünk lenne, azt majd Yasitur segítségével orvosoljuk - fejtette ki Gorlan a céhek véleményét, miközben Yasitur buzgón bólogatott annak jeleként, hogy a kereskedők mindent megtesznek majd az esetlegesen hiányzó nyersanyagok beszerzése érdekében.

• Az ércekkel és fémekkel nem lesz semmi baj, azt én garantálom. Amíg ércek vannak a hegyek mélyén, addig a kovácsoknak is lesz alapanyaguk - szólt mély hangján közbe Tharganir, a törpe. Úgy hangzott, mintha valaki egy óriás mozsárban köveket őrölne vagy ércekben gazdag szikladarabokat dörzsölne egymáshoz.

• Legyen hát - szólt végül az uralkodó. - A császári és nemesi katonák hiányzó felszereléseit pótolják. A katonák álljanak folyamatos készenlétben, ha szükséges, kezdjenek gyakorlatozásba, ezáltal is felkészülve a várható összecsapásokra. A céhek kapjanak meg minden támogatást, hogy a szükséges fegyverek, páncélok kellő mennyiségben rendelkezésre álljanak. Ha szükséges, akkor igényeljenek kölcsönt a császári kincstárból és egyelőre ne zavargassák őket adószedők - fordult a császár beszéd közben Ronovojhoz.

• Mindennél fontosabb, hogy folyamatosan és zavartalanul végezhessék a mesterek a munkájukat. Kezdjék el kihirdetni a városban, hogy a birodalomnak szüksége van a kalandozók segítségére. Beléjük helyezzük reményünket, abban bízva, hogy képesek lesznek legyőzni a pokol szolgáit és megvédik civilizációnkat.